25. FEJEZET: ÚJ SZEREPBEN


-És mi van akkor, ha Én nem nyugszom bele?

Bellatrix a családi temetőben gubbasztott apja sírja előtt, a fűben, és megszállottan csillogó szemekkel már sokadszorra tette fel magának ezt a megválaszolhatatlan-mondhatni költői-kérdést.

-Én tudni AKAROM a teljes igazságot...-motyogta vele szemben kuksoló hollójának.-Nem hagyom annyiban, mint a többiek. Apa vissza fog térni, hogy elmondja, mi történt!

Shadow egyetértő, már-már bíztatónak nevezhető károgással felelt gazdájának.

POLLUX BLACK ÉLT: 46 ÉVET
A lány szíve belesajdult valahányszor a sírfeliratra nézett. Még mindig nem tudta elhinni, hogy apja nincs többé mellette.
Úgy érezte, mintha a férfi lelke folyamatosan körülötte lebegne...
Csaknem teljes napokat töltött a temetőben, néha még éjszaka is kisétált.

Családtagjai aggasztónak tartották ezen szokását, de nem szóltak rá túl sokszor, mert-ahogy Cordelia néni mondta:-"Ha visszamegy a Roxfortba, úgyis abbamarad ez a mánia!"

De a három Black-lány nem tért vissza az iskolába egyhamar.
A temestést követően ugyanis mind Andromeda, mind Narcissa belázasodott, s az ő egészségi állapotuk miatt a "családi tanács"-ami most már tulajdonképpen egyenlő volt Cordeliával-úgy döntött, még egy hetet maradjanak otthon, a kúriában.

Csendes, borús napok voltak ezek.

Bellatrix őrjöngő haragja csillapodni látszott. Már nem ugrott neki percenként valamelyik vétkesnek vélt családtagjának, inkább csak egyedül-vagy legfeljebb hollója társaságában-gyötrődött a történteken.
Egy alkalommal megpróbált nyomok, indokok után kutatni apja szobájában, de nem talált semmit. Kezébe került ugyan egy naplóformájú, bőrkötéses könyv, ami első ránézésre sok érdekességet ígért, de kinyitva teljesen üresnek bizonyult. Hiába kezdeményezett beszélgetést vele-mint annak idején Tom Denem naplójával-, hiába "esett neki" Deradírral és mindenféle varázsigékkel, egy apró tollvonást sem sikerült előcsalnia belőle.
Mégis eltette és magánál tartotta... Mert az apjáé volt. Mert nála találta. Mert... a színe, az illata, MINDEN őt idézte.
Sokat sírt felette.

A "naplóval" ölében virrasztott a férfi sírjánál éjszakánként, gyertyákat és rengeteg virágot hordott oda, és zokogott... és apja szelleméhez beszélt... és a múltbeli szép eseményekre emlékezett...

-Bárcsak tudnám, miért tetted!-suttogta bánatosan a fekete márvány fejfának egyik éjjeli "látogatásakor".-Elfogadni és beletörődni akkor se bírnék, de legalább tudnám! Megpróbálhatnám megérteni... Apa! Ne légy ilyen könyörtelen, ne hagyj válasz nélküll! Kérlek, gyere vissza, jöjj el hozzám néhány szóra! Kérlek!

Bellatrix hitte, hogy még a békében nyugvó, békét lelt lelkek is visszajárnak alakalomadtán. Hitte, hogy az ő nemrégiben megboldogult édesapja is üzenni fog neki.

-Én így nem bírok tovább élni, Apa! Teljesen összezavarodtam és félek! Mit reméljek, mit várjak a világtól, amit Te önszántadból itthagytál? Mi értelme van az életemnek, mondd?!

Tehetetlenül és szomorúan üldögélt a sír mellett.

-Addig nem fogok aludni, amíg nem felelsz Nekem!-fordult fenyegetően a fejfán lévő képhez, mely apját ábrázolta.-Nem alszom, nem eszem, nem szólok senkihez, amíg választ nem adsz a kérdésemre... A kérdésemre, hogy MIÉRT? Választ akarok! MUSZÁJ választ kapnom!

Borzasztóan elszántnak és kitartónak érezte magát. Hősiesen küzdött az "álomtündér" próbálkozásai ellen-de csak hajnalig bírta, amikoris unalmában és szörnyű elcsigázottságában a sírkőre hanyatlott és elaludt.
Fájdalmasan szép álma volt.
Azt álmodta, hogy újra kicsi lány és apja kviddicsezni tanítja.
A férfi szorosan mögötte repült, vigyázva, hogy ő le ne essen a seprűjéről.
Nagyon magasan szálltak, Bellatrix mégsem félt egy cseppet sem. Tökéletes biztonságban érezte magát. Nem nézett hátra, mégis tudta, hogy ott van mögötte az apja és figyeli őt.
Feje felett sötét felhők gyülekeztek homályba borítva a tájat, arcát jéghideg szél csipkedte, de ő csak repült tovább és tovább.
A tudat, hogy nincs egyedül, reménnyel és erővel töltötte el.

-Itt vagyok veled, Bellatrix.-susogta a szél süvítésével elvegyülő hangon Pollux.

-Igen. Érzem, Apa...-motyogta álmában a lány, majd feje alá nyúlt, hogy megigazítsa kemény, kényelmetlen "párnáját". Ekkor döbbent rá, hogy egy sírkövön pihent.-Uhh, mégis elaludtam...-hebegte.-Nem lett volna szabad.

Már hajnalodott. Az éjszaka sötét, rejtélyes világába egyre több napfény lopózott be, de a világosság még inkább diszkrét volt, mint vakító.

Bella kábán körbepillantott, végigjáratta tekintetét a családi temető összes sírján.
Közel állt az elájuláshoz, amikor pár méterre iménti "fekhelyétől" észrevett egy gyönyörű, vágyott, ezüstszürke alakot. Az apját szellemalakban...

Nem tudta eldönteni, álmodik-e, vagy már ébren van.
Félve lépett közelebb a "jelenséghez".

-Nyugodtan higgy a szemednek, Bellatrix.-szólalt meg az ezüstös alak.-Én vagyok az.

-Apa...-suttogta a lány megbabonázva.-Visszajöttél Hozzám, ahogy kértelek? Ó, Apa, Én...-Tudta, hogy nem lehetséges, mégis legszívesebben a férfi nyakába ugrott volna. De ismerte a szellem-lét fizikai törvényszerűségeit, korlátait...-Legalább a hangod újra hallhatom, és láthatlak!

-Nem maradok soká.-felelte szigorúan Pollux.-Csak azért jöttem, hogy helyretegyelek, Bellatrix. Hogy megismerd inditékaimat. Nem akarom, hogy egy gyáva, gyenge embernek gondolj, aki az élet nehézségei elől a halálba menekült...

-Én sose tartanálak gyávának!-mentegetőzött Bella.-Nem, Apa, Én sose gondolnék ilyesmit Rólad, Én... Annyira, de annyira boldog vagyok, hogy látlak! Hogy eljöttél Hozzám, és...

-Nehéz erről beszélni... De nem szeretnék köntörfalazni.-vágott bele lánya szavába a méltóságteljes szellem.-A temetésen azért nem jelentem meg, mert úgy véltem, jobb, ha nem tudtok semmiről. De már másként látom... Tudnod kell, miért tettem. Nem akarom, hogy tévesen értelmezd a dolgot. Nem végső elkeseredésemben választottam a halált, hanem... Azért, mert beláttam, Nekem már nincs helyem, nincs dolgom a világban. Túl sokat láttam már, fájdalmasan sok mindent... Olyasmit is, amit nem kellett volna. A jövőről... És semmit nem tudtam volna tenni ellene.

-Mit... mit láttál a jövővel kapcsolatban?-kérdezte megilletődötten Bellatrix. Próbált higgadt és nyugodt maradni, tartani magát apja előtt-akinek még így is meg szeretett volna felelni.-Mi fog történni? Mi lehet annyira borzasztó, hogy...

-Ha elmondom, azzal félek, többet ártok, mint használok. Bellatrix! Csak annyit kérek Tőled, hogy vigyázz a családra és ne hagyd, hogy bármiféle ellenségeskedés üsse fel a fejét!

-Apa! Hogy Én...? Én vigyázzak...? De...

-Te vagy az egyetlen, aki képes lehet összefogni a családot!-jelentette ki ellentmondást nem tűrően Pollux és közvetlen közel suhant lányához.-Jobban tudnál hatni Andromedára, mint Cordelia vagy... valljuk be... mint Én. Mert Te nem a tekintéllyel hatnál rá, hanem finomabb, célravezetőbb módszerekkel. TUDOM, hogy már próbálkoztál. TUDOM, hogy nem volt jogos, amikor azzal vádoltalak, hogy a cinkosuk lettél. Mégis... megérdemelted azt a pofont.-a férfi áttetsző szürkés arcán apró dühös fintor szaladt át.-Elég ha annyit mondok: Lucius Malfoy.

Bellatrix elkapta tekintetét apjáról és valahová a távoli horizontra emelte, ahol a Nap éppen ébredezett. Minden más érzését kitessékelte lelkéből a szégyen. Szörnyen szégyelte magát. Apa tud Lucius-ről és Rólam... Basszus, mindjárt elsüllyedek...

-Ezzel semmire nem mész már.-dörögte a túlvilági "jelenség".-Magadat értékelted le nőként azzal, hogy odaadtad magad Luciusnek... De tudod mit? Vannak sokkal lényegesebb dolgok az életben a szüzességnél és a női méltóságnál. A halál rávilágít a dolgok értékére, új megközelítésben látsz mindent, és... Én minden botlásod ellenére hiszek Benned, Bellatrix. Erőt, kitartást érzek a szívedben. Ha tökéletes úrilányt nem is sikerült nevelnem Belőled, attól még lehetsz nagyszerű ember. Csak... legyél mindig hű az elveidhez! Nincs ennél fontosabb, nagyobb kincs.

-Rendben. Az leszek.-vágta rá Bellatrix.-Mindhalálig.-Csak tudnám, milyen elveim vannak!-Megdöbbentették apja szavai. Az egészből leginkább azt fogta fel, hogy viszonylag könnyen megúszta kitudódott "ledérségét".-Nem is szidott le! Megértő, csodálatos, drága Apa!-Szíve túlcsordult a szeretettől a férfi iránt.-Apa! Ugye most már mindig Mellettem maradsz?-kérdezte bizakodva.

-Szó sem lehet róla.-hangzott a zord válasz.

-De hát... Lady Blanca is köztünk él évek óta!-Az említett hölgy a Black-család "háziszelleme" volt, Pollux ük-üknagynénje, aki főként a padláson "kísértett" pompázatos báliruhájában és cifra kalapjában. Inkább vicces volt, mintsem ijesztő.

-Bellatrix, Én nem maradok itt. Lejárt az időm...

-Persze, mert Te ezt találtad ki! Csakis Te gondoltad így! Nekünk még... Nekem még szükségem lett volna Rád!

-Úgy véled, önző voltam?-zengte Pollux. Dühével együtt a szél is feltámadt és sebesen végigsüvített a kerten.

Bellatrix reszketve összébb húzta magán a köpönyeget.

-Ne ítélj elhamarkodottan!-folytatta a férfi.-Nem hagylak titeket magatokra. Ahogy a végrendeletemben is lefektettem, Castorékhoz fogtok költözni, mert négy nő mégsem élhet egyedül, férfi nélkül... Valamint... hamarosan meglátogat Téged egy... barátom. Őt is megkértem, hogy vigyázzon rátok...

-Ez mind nagyon... megható!-suttogta gunyorosan a lány.-Csak éppen nem pótol Téged...-Nem, nem, nem fogok sírni. csakazértsem!-Apa, Én még mindig nem értem, miért tetted!

A szellem szelíden elmosolyodott.
-Nemsokára az egészet látni fogod és akkor összeáll a kép.-mondta és jelentőségteljes pillantást vetett a Bella lábánál heverő bőrkötéses kis könyvre.-De most mennem kell. Látogatásom célja csupán annyi volt, hogy megértessem Veled: nem az elkeseredés hajszolt bele az öngyilkosságba. Nem a nővéred okozta düh és csalódottság. Pusztán érzések miatt nem ragadtattam volna ilyesmire magamat. Csak meggyőződések, elvek miatt érdemes meghalni. Ezt jegyezd meg te is!

Még mielőtt Bellatrix válaszra nyithatta volna száját, a férfi eltűnt.