17. Állóvizek

                                                                   ’’Tenger helyett könnyed elég’’

Stella úgy érezte magát, mintha valami langyos, poshadt víz venné körül. Hínáros, szúnyogok, varangyosbékák lakhelye és betegségek táptalaja.

Aztán váratlanul meglátta a tavat. Vize sötéten csillant az erdő mélyén, évszázados, göcsörtös fák hajoltak fölé, rávetítve fura, kísérteties árnyékukat. Valaki walesiül kiáltozott, ami az erdőben furcsán visszhangzott. Mintha őt szólították volna, a nagyanyja talán vagy valamelyik játszótársa.

Pici kora óta nem beszélte ezt a nyelvet – döbbent rá aztán – és azt hitte már nem is érti, hogy elfelejtette. Mint a Whittier nagyanyját.

Még felébredve is élesen előtte volt az arca, szinte még mindig visszacsengett benne a hangja.

Hiszen sok sok esztendeje nem látta már. Azt sem tudja róla, hogy él–e még vagy már meghalt. Baglyai mindig válasz nélkül tértek vissza a messzi walesi faluból.

A ’’Prófétának’’ csúfolt ősz szakállú öregembert látta megint, aki a Cwn

Awnról mesélt nekik esténként, a tűz mellett, a Sátán kutyájáról, aki ott, a tóhoz közeli fennsíkon szokott kísérteni.

A fehér szőrű, vörös fülü kutya. Sokáig rettegett tőle aztán, ha valami zörgött a fák között, mindig szívdobogva gondolta, hogy az a kutya.

Sok évvel később, már képzett mágusként csodálkozott rá arra a mély, népi bölcsességre, hogy a pokol kutyája Walesben fehér. Keserűen mosolyodott el: Semmi sem egyértelmű. Semmi sem csak fehér vagy csak fekete.

Enid Whittier nagyanyja rendkívül megsértődött, amikor a lánya férjét, Spiridont követve, Görögországba költözött.

Annabella Whittier az otthoni botrányok után feldúlva, riadtan érkezett meg Krétára. Tudta, hogy anyja, furcsa bogaras teremtés, aki őt egyedül nevelte, de ez a kirohanás még őt is váratlanul érte. Médea Spiridon fürkészve, de együttérzéssel szemlélte a szelíd, zöld szemű teremtést, aki nagyon bizonytalannak, elveszettnek tűnt…

         Mavrosz gyógyító, apró, filigrán emberkének bizonyult, és sűrű fejcsóválásokkal közeledett Stellához. Csak a kezét fogta meg, hogy felmérje az energiaszinjét, és rosszalóan hümmögött.

–Nagyon alacsony, rendkívül alacsony. – aztán alaposan szemügyre vette:

–És az aura színei, hát, nagyon kifakultak. Kivérzett nagyon, lányom, vigyázzon nagyon magára.

Aztán ágynyugalmat parancsolt, pihenni, pihenni minnél többet.

Stella valóban erőtlennek, mintegy tehetetlennek érezte magát. A férfi jelenléte támaszt, biztonságot nyújtott. Nélküle úgy érezte elveszett. Nem így tervezte, tervezték persze. Ez volt a bele nem kalkulálható rizikó.

És a vele járó érzelmi vihart, függést egyik tudós könyv sem írja le. A léleknek ezt az elvarázsolt állapotát. Ezzel egymagának kell szembesülnie, kievezni a bizonytalan vizekről a biztonságot nyújtó öbölbe, szilárd talajra. De hogyan? Piton nem volt mellette, hogy tekintetébe mélyedjen…

Úgy érezte süppedős, lápos talajon lépegett, mocsarak mérges kigőzölgései között és nem látja a kivezető utat. Elég egy rossz lépés és elsüllyed. Valami neszezést hallott. De nem mert odanézni. Attól félt, hogy megint Walesben van, és ott áll a sűrűsödő ködben a fehér szőrű, pokoli kutya.

Körtánc

Stella titokban, a padlásszobában öltözött át, a falusi ünnepélyre  készülve, Kalliopi mugli rokonaihoz. Fehér, kézi szövésű ruhát öltött, fekete fürtjeit szoros, hátára csüngő copfba fonta, melyekbe színes szalagok vegyültek. Aztán már a falu széles, poros útján futottak, nevetve Kalliopival, mint bármelyik mugli lány.

Lenn a faluban már táncoltak, ők is beálltak a körtáncba. Előbb lassan, lépkedve, aztán gyorsabban, egyre gyorsabban forgott a kör. Jobbra, majd váratlanul balra forogtak tovább. Szédület.

Koncentrikus körök, az élet pulzált bennük. Létünk körei. Napkörök.

A kör nemcsak forgott, hanem szűkült és tágult, lépések ki – és be a körbe. Akár a pulzáló napsugarak. Akár az élet, akár a szerelem. Egy lépéssel közelebb jön, aztán újra távolódik, mint az a rejtélyes férfi, akit a szívébe zárt.

Érdekes, felfokozott élet, de nem az övé. Mint egy álom. Mintha valaki másnak az álmában járna…

Aztán váratlanul véget ért az egész, mintha elvágták volna. Mint a felelőtlen gyermekkor. Közbeszólt nagyanyja megrendült egészsége és a többi…

A körtánc, a hóra más, spirituálisabb szinten folytatódott. Ez már nem a napkerék volt, hanem a spirál alakú kígyó–szimbólum. Szentélyek rituális táncai rémlettek fel előtte, amiket fiatal nőalakok kígyózó formákban lejtettek a híres templomok előtt, az istenek tiszteletére.

Különálló bolygóként kerengett tovább, a maga naprendszerében. Rázárult sorsa börtöne. Egyedül maradt.

Mígnem újból metszették egymást sorsuk vonalai. A feketehajú varázsló sorsa és az övé.