14. KHYLKÓR
Már egyre sűrűsödött a sötétség, amikor az öböl félreeső csücskéhez indultak. Kis csónak ringott kikötve, ahhoz ereszkedtek le. Először Dumbledore szállt be, majd Stella és utolsónak Piton, aki eltaszította a csónakot a parttól.
–Kérosz, – intett a boszorkány, hogy a csónak a megfelelő irányba induljon, és egy varázsige segítségével az evezők szelni kezdték a vizet.
Alig félórányi utazás után, mely alatt szinte egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, felbukkant az apró, kopár, kihalt sziget. Hegyes sziklák között kötöttek ki. Kiszálltak és felkapaszkodtak a meredek, sziklás úton, abba az irányba, amit a nő mutatott.
Egyenes sziklafal előtt álltak meg, a boszorkány elmormolt egy varázsigét, mire a sziklafal, szinte hangtalanul, elmozdult.
–Vigyázzanak !– kiáltott Stella, és a fal felé mutatott, a varázslók félre ugrottak, és a kapu feltárult.
Piton szinte felkiáltott meglepetésében, ahol eddig a meredek sziklafal volt, egy bejárat jelent meg és a halványan felderengő fényben fehér mozaikpadozat vált kivehetővé.
–Mehetünk – szólt a boszorkány, – és választ sem várva eltűnt a szentélyben.
 –Gondolom, tud védekezni – súgta oda Dumbledore Pitonnak, aki csak bólintott. És Stellát követve beléptek a világló  fénybe, lépteik hangosan visszhangoztak a fehér márványkockákon.
Az oszlopokról a saját farkukba harapó Uroborosz – kígyók, az Idő (Kronosz ) szimbólumai, a két fejű kozmikus kígyók, és a szájukban az életfüvet vivő kígyók meresztették rájuk drágakő – szemüket.
Néhány pillanat múlva belépett Stella, olyan túlvilágian lélegzetállítóan szép volt, hogy Pitonnak elakadt a lélegzete. Valami különös, selyemszerű, fehér anyagból készült, arany szálakkal áttört, földig érő ruhát viselt, fején az egyiptomi fáraók felemelkedett kígyója, az Uraeusz-kobra, díszítette arany koronáját, kezében egy kelyhet tartott, melyre kígyó tekeredett.
Arckifejezése büszke és zárkozott volt, amiről ezúttal semmi sem volt leolvasható, és ahogy papnő ruháját viselő Stella a szentély közepe fele indult, a két mágus követte. Az istennő életnagyságú szobra előtt állt meg, itt intett a pálcájával, mire fáklyák lobbantak fel, megvilágítva a szentély középső részét, ahol álltak. A boszorkány illatos füveket szórt a kehelybe, és meggyújtotta őket, fehér, kábító füst szállt fel. Majd éneklő hangon, ismeretlen nyelven kezdett el mondani egy szöveget.
Stella szavai után a szentélyben érezhető változás kezdődött, izzani kezdett minden,  éles fütyölő hang hallatszott, a falak mintha kitágultak és megnőttek volna, valóságos égbetörő, gótikus íveket alkotva, fehérben izzott minden.
Sűvítő, csattanó zajok hangok hallatszottak, majd éles fény hasított elébük, s a gomolygó párából lassan előtűnt az istennő alakja. De a felvillanó éles fénynél Piton meglátta, ahogy Stella hangtalanul hanyatlik a földre. Oda akart ugrani, de Dumbledore erősen megfogta a kezét: Ne mozduljon! Ne zavarja meg a szertartást!
Érezhetően növekedni kezdett a mágikus rezgések szintje, de Piton most nem figyelt oda, hanem csak Stellát nézte, aki olyan fehéren és mozdulatlanul feküdt, mintha elszállt volna belőle az élet.
De ekkor teljesen váratlanul, egy zengő szólalt meg. A hang a szobor irányából jött, és egy rég kihalt nyelven szólt, melyet azonban a két férfi, mágikus képességeiknek köszönhetően, megértett.
–Mit kívántok mágusok, hogy zavarni merészeltétek a Labirintus Úrnőjének nyugalmát?
Piton most végre arra fordította a tekintetét, és majdnem felkiáltott, ugyanis a szobor előlépett, de ez már maga az istennő volt. A kőszobor megelevenedett, és a Stella arcvonásait viselte, de milyen más volt ez az arc! Olyan hatalmas mágikus erő sugárzott belőle, ezt Piton még pár méterről is érezte, amit még életében nem tapasztalt, viszont nagy, fekete és élő szemeinek hideg tekintetében nem volt semmi emberi.
Fején ő is a kígyós koronát viselte a tiara helyett, melyben többnyire ábrázolták, és a kezében tartott kígyók éltek.
–Athana úrnő, – szólalt meg az ősz mágus, –a fehér kígyó erejére lenne szükségünk, azért hoztunk neked áldozatot.
–Úgy! Nagy dolgot kértek, amit ha megadok nektek, jól kell felhasználni, mert nagy veszélyt is hozhat,  és  felkeltheti haragom!
–Hát nyújtsd a kelyhet! – szólt az istennő és előlépett, nagy fekete szemeiből hidegség áradt, pedig nagyon szép volt. Valószínűtlenül fehér bőre és vérpiros ajkai voltak, a kezében tartott egyik kígyó a nyakába tekeredett, a másik mint egy karkötő a karjára.
Teste szoborszerűen tökéletes, és bár félmeztelen volt, Piton úgy érezte jeges dermedtség üli meg lelkét, ahogy közelebb jött. Csodálatos zöld ruhájának a kígyós mintázatát, ezt is most vette csak észre, apró élő kígyók formázták és halk zizegő hangott hallatott, ahogy megmozdult.
Dumbledore elvette a kelyhet az aranyozott, drágakövekkel díszített oltárról és felé nyújtotta.
Ő elvette a kelyhet, maga elé emelte és érthetetlen szavakat mormolt, mire a kehelyből fehér lángnyelvek csaptak fel és izzani kezdett benne valami.
–Íme, amit kértek! – nyújtotta át a kelyhet az örökifjú istennő,––Remélem jól használják majd fel, –folytatta– mert a kígyó értelme és ravaszsága szükségeltetik hozzá! – és közben pillantása Pitonra siklott, akibe hirtelen belehasított a felismerés: Az álmom! A Stella arcát viselő, villogó fekete szemű istennő.
Az istennő hangja rezzentette fel, aki hideg nyugalommal folytatta:
–Időm lejárt. Visszatérek nyugalmamba, melyet remélem nem bolygattok meg egyhamar. Ég veletek!
Visszalépett előbbi helyére, biccentett és a kígyók visszakúsztak a kezébe. Halk gongütésszerű hallatszott, mintha  egy óra ütött volna.
–Most! –intett Dumbledore, kezében a füstölgő kehellyel, Piton az istennő lábainál mozdulatlanul heverő Stellához lépett:
–Stella! –szólította halkan, de a lány nem mozdult. –Stella!
–Gyorsan, Severus, néhány percünk van csak! Ha a labirintus kapuja bezárul, többé nem jutunk ki innen!
–Nem felel, Dumbledore, – nézett vissza sápadtan Piton, és megfogta a nő hideg kezét.
Fel sem tűnt nekik, hogy az istennő távozása után a színek, fények fakulni kezdtek, csend borult mindenre és egyre sűrűsödött körülöttük a homály.
–Pulzusa még van –folytatta kiszáradt torokkal – csak nagyon gyenge.
–Emelje fel, Severus és menjünk! Nincs több vesztegetni való időnk !
Piton csak egy pillanatig tétovázott, a karjaiba kapta a boszorkányt, aki halottnak látszott. Jéghideg volt és a szemei zárva.
Viharos gyorsasággal távoztak,  azt már nem véve észre, hogy a szentély  az örvénylő labirintus aspektusát kezdi felölteni. A kapu hangtalanul záródott be mögöttük, alighogy kiléptek rajta. A kapu zárókövén pedig egyre halványabbá vált a szvasztika.