Már besötétedett, amikor halk pukkanás hallatszott, Dumbledore hoppanált a kertben. Medeától tudta a kapunyitó bűbájt. Az erkély felé indult, ahol a fáklya világa imbolygó árnyakat rajzolt a falra. Az árnyak hol összehajoltak, hol eltávolodtak egymástól. Stella a varázsló térdén ülve himbálta magát a halk citerás görög muzsikára, mely egy ócska gramofonból szólt, a férfi meg a derekát karolta át. A régi lemezeket a lány szüleinek a dolgai között találta, amikor előkereste a fényképalbumot. Síró –nevető, fájó–mosolygó emlékek jöttek elő az albumból. Egy gyermekkori pajtásuk éppen egy elvarázsolt hintaló hátán száguldott ki–be az albumból. Piton fordított egy lapot, mire a maszatos gyermek visszament a képbe. Skócia szélfútta dombjai közül nevettek –integettek feléjük Stella korán elhunyt szülei, a régi játszótársak és gyermekkori önmaguk.

Dumbledore néhány pillanatig nézte őket, majd hangosan köhögött és megzörgette a leveleket. A boszorkány önkéntelenül becsapta az albumot és talpraszökött…

Majd megindult vendége felé:–Dumbledore professzor! Hát megérkezett! Jól utazott?

–Miss Spiridon! Severus!

–Menjünk be a szalonba vagy megfelel itt az erkélyen?–Ó, nagyon megfelel –mondta Dumbledore derűsen és helyet foglalt egy fonott karosszékben, majd egy nagy fehér zsebkendővel megtörölte a homlokát.

–Hozok egy kis üdítőt – szólt Stella és eltűnt a házban.

–Na, és mivel töltötték az időt? – érdeklődött az idős mágus olyan nyájasan, mintha nyaralni érkeztek volna.

–Meglátogattuk Delphóit – felelte Piton a szokott kifürkészhetetlen arckifejezésével, miközben hosszú ujját végighúzta az album tetején.

–Á, nagyon szép hely, valamikor én is jártam ott.

–Valóban, olyan három–ötezer ezer éve egészen fantasztikus volt.–bólintott a bájitaltan tanár.

–A Kígyós Testvériség színhelyeinek felkeresésére már nem jutott időnk –mondta Stella, aki közben visszanyerte önuralmát és átnyújtotta a hűsítőt.

–Köszönöm, kedves Stella. – mosolygott Dumbledore. –Találkoztam a kedves nagyanyjával, van már vagy húsz éve, hogy nem láttam Medeát.–tette hozzá elgondolkozva.

–Szóval –nézett aztán rájuk derűsen  – minden rendben, készen áll. Holnap majd megbeszéljük a részleteket.

Bár számítottak erre, hirtelen csend ereszkedett közéjük, és Dumbledoret kivéve, komoran meredtek maguk elé.

                                               *

Fenn, emeleti szobájában Piton hosszú, vékony ujjai között pergette a megsárgult könyv lapjait. Sok év tudós munkája alatt szokásává vált, hogy nyugtalan perceiben a könyvek felé fordult. Pedig most nagyon jól tudta, hogy itt nem fogja megtalálni a keresett választ. Minden zsigerében érezte a közelgő veszélyt.

Mint a zuhanó bombázók pilótái bevetés előtt:

*’’Jean –Pierre Lenoir   / közeledik a célpont   /

csak nyugalom  /hűvös agy / tiszta szem

(Jean-Pierre Lenoir  / most változz géppé  / hiszen az a foglalkozásod)’’

A halálfaló körökben eltöltött évei villantak be mindennél élesebben, ahol precízen, érzelemmentesen kellett minden parancsot végrehajtani, bármilyen embertelen is volt az.

A gép, a repülő meg egyéb gépek, ezek a bizarr mugli találmányok, melyekkel a muglik a mágikus képességeik hiányát pótolták, érdekesen asszociáltak a hűvös aggyal zaklatott gondolataiban.

Igen, a kellő távolságtartással, így biztonságos. Így volt biztonságos, ezt saját tapasztalatból tudta, keserű, mélyen a bőr alá égett tapasztalatokból, amelyek örökre megmaradnak, akárcsak a Sötét Jegy. Csak nem implikálódni semmibe sem túlságosan, főleg érzelmileg nem:

’’mértani rendbe sorakoznak a pontok’’

minden pont egy halál

városok

halál rombuszai

utcák

halál párhuzamosai …

…hogy bömböl ez..

az ember a saját gondolatait sem hallja

tán éppen ezért bömböl így

hogy

kerültem

bele - - -”

Majd az egyre erősődő sátáni kacaj, ahogy a dicséretet ismételgeti, akárcsak annak az ismeretlen költőnek a verssoraiban, amit egyszer egy unalmas iskolai ünnepélyen egy sár…, mugli származású diák szavalt, s amik megragadtak az emlékezetében, mert egy számára ismeretlen világ nagyon is ismerős kegyetlenkedéseit idézték:

’’–Bravó Jean-Pierre Lenoir!

bravó Jean-Pierre Lenoir,

bravó Jean-Pierre Lenoir,

-Ügyes vagy Jean-Pierre Lenoir,

nézd hogy gurul Marianne copfos feje a köveken!’’

Ebből elég!–gondolta, s felpattant.

’’Hűvös agy…’’   és Stella. Megint ő, újból és újból kavarogtak benne a gondolatok, Stella kedves meleg szeme, igéző tekintete, szép mosolya, puha, illatos teste … na nem, most az egyszer engedni fog ennek az  impulzusnak, és lemegy Stellához. Az a számára is képtelen elképzelés ötlött fel benne, hogy ha a nőt a karjaiba zárja, meg tudja védeni a veszélytől. Vajon mit csinál most?

–Látnom kell – döntötte el hirtelen, – és behajtotta vaskos jegyzetfüzetét.

–És Dumbledore? – jutott eszébe. – Mit érdekel?

Hangtalanul távozott, ebben hatalmas tapasztalata volt.

                Hol lehet? Hova rejtőzött?– kutatott Stella fiókjai mélyében, úgy téve mintha éppen most roppant fontos lenne, hogy felkutassa azt a levélcsomót.

Pedig csak önmagát próbálta becsapni. Igazából már halvány sejtelme sem volt, hova tette el azt a levelet, a módszeres rendcsinálás nem tartozott az erős oldalai közé. Többnyire hatalmas, a kívülálló számára áttekinthetetlen káosz uralkodott az iratai között, mely között ő is csak jobb pillanataiban tudott eligazodni.

Valójában teljesen mindegy volt, hogy megtalálja–e Kalliopi levelét vagy sem, ugyanis olyan rég nem válaszolta meg, hogy az már rég nem volt aktuális.

Végül dühösen odacsapta a fiókot, majd találomra visszadobálta a tartalmát, és a penna után nyúlt. A lelkében dúló vihart, nyughatatlanságot próbálta meg kiírni magából. Sok volt, ami az utóbbi hetekben és főként napokban történt.

A penna hegye percegve rótta a sorokat a pergament lapon.

A különféle heves érzelmek váltólázként hullámzottak át rajta. A feszültség, a szerelem. A tervről nem írhatott, nem beszélhetett. Maradt a többi, bár tudta, hogy a válasz késni fog.

Háborgó lelkének egész szenvedélyét az írásba fojtotta.

Dumbledore, az emeleti kis vendégszobában miután néhány tárgyat kiemelt apró utazótáskájából, elhatározta, hogy átmegy Pitonhoz megbeszélni vele néhány fontos dolgot, amelyek a távollétében történtek.

Hiányolta a fiatal férfi társaságát, bármilyen rideg volt az ő irányában is, annyi éve megszokta, hogy ott van a közelében halk, gunyoros megjegyzéseivel, éles eszével, kíméletlen kritikájával. Csendesen bekopogott a mellette levő hasonló szoba ajtaján. De nem érkezett válasz, lenn a hallban egy régi falióra lassan elütötte az éjfélt. Dumbledore várt egy kicsit, majd lassan lenyomta a  kilincset. Tudta, hogy Piton is gyakran éjszakákon át fennül, virraszt, ír vagy olvas. Az ősz mágus megállt a küszöbön.

A szoba üres volt, az asztalon a varázsló néhány személyes tárgya, és az ágy érintetlen. Látszott, hogy itt nagyon régóta nem aludt senki. Dumbledore sóhajtott és ugyanolyan halkan, mint az imént becsukta az ajtót. Mindent értett és azt is tudta, hogy hiába is várná. Önbecsapás lett volna, ha azt állítja, hogy nem számított erre, vagy legalábbis nem sejtette.

Piton halkan megzörgette a boszorkány ajtaját és csendesen benyitott:

–Stella!

A lány az öltözőasztalára dőlve firkált valamit. Amikor meglátta a varázslót olyan lendülettel csapta le a tollat, hogy pacát ejtett a finom pergamentre.

–Severus! Azt hittem nem jössz le!– s ahogy hirtelen felállt és felé indult, fehér selyem fésülködőköpenye zizegő hanggal kísérte mozdulatait.

Ő is feszült volt Dumbledore érkezése óta, a közelgő feladat mázsás súlyként nehezedett lelkére. Piton mozdulatlanul ácsorgott az ajtó előtt, ahogy bejött, Stella megállt előtte és fürkészve nézett rá.

–És Dumbledore?

–Gondolom a szobájában pihen a hosszú út után. Ha valami nagy baj lenne, azt bizonyára már közölte volna. Eleget látott engem az elmúlt években… – és a Stella szemébe fúrta átható tekintetét.

–Most te vagy a fontos nekem, veled akarok lenni. –tette hozzá bársonyos hangján.

És olyan erővel szorította magához a nőt, hogy annak elakadt a lélegzete.

A boszorkány erőlködve próbálta összeszedni gondolatait. Hirtelen az a érzése támadt, hogy Dumbledore mindent sejt, sőt előre látta mindezt. De nem tudta, hogyan ossza meg ezt a gyanúját a férfival.

–De holnap –suttogta egyre jobban elveszve Piton tekintetének fekete bársonyában –már nem jöhetsz.

–Sss– susogta a varázsló –most ne beszéljünk erről… –és a nyomaték kedvéért csókkal tapasztotta be Stella ajkait, mielőtt ő szóra nyithatta volna a száját. Majd hirtelen a karjaiba kapta a nőt és elvitte az ágyig, mint akkor, az első éjjel. 

Valami eddig soha nem tapasztalt erő hajtotta őket egymás felé, és ők görcsösen kapaszkodtak egymásba, mintegy menekültek egymáshoz.

Olyan kétségbeesett szenvedéllyel szerették egymást, mint még soha, mintha az utolsó alkalom lett volna.

Pitonnak, amikor később visszagondolt erre a napra, csak villanásnyi emlékei voltak, minden egybefolyt. Amint ők hárman összehajolva az asztal fölött tárgyalnak, tervezgetnek. A készülődés lázas percei, miközben mindegyikük igyekezett a lehető leghiggadtabbnak mutatkozni.

Mintha az egész nap egyetlen perccé sűrűsödött volna, az indulás percévé. Aztán egyszerre csak leszállt az est, és indulni kellett.

Piton nem félt, részt vett ő sok életveszélyes, őrületes akcióban, hozzászokott ahhoz, hogy az életét kockáztassa. Stella úgy lépkedett előtte mint a folyóhoz inni tartó büszke őzek, óvatosan, minden idegszála megfeszült,  kihegyezve a leselkedő veszélyre.

A boszorkányra pillantania azonban torokszorító érzés volt, végig sem merte gondolni, hogy mi lenne, ha ezzel a nővel történne valami…Érezte, hogy erre a gondolatra elveszti önuralmát.

Nem volt hozzászokva, hogy függjön másoktól, és főleg, hogy aggódjon másokért. De már olyan nagyon késő volt, már nem lehetett semmit sem tenni. Sejtette, hogy nagy ára lesz ennek. ”Bár ne így lenne.”   –kívánta.

Neki is megvolt a maga gyenge pillanata és a maga gyenge pontja: ez a nő. De ezért drágán fog megfizetni, ezt valahogy gyanította, mint mindenért eddig az életben.

Most már nem az ő kezében volt az irányítás, ahogyan ő szerette, mert a Sors, talán ez esetben a Moirák, a sors istennői, kivették a kezéből az irányítást és jól összekúszálták a szálakat. És most kaján mosollyal az arcukon lesték, hogyan fogják ezt kibogozni, ők ketten. Mert ez már rájuk kettőjükre tartozott, ezt érezte. Ez kétségtelen volt.