12. Delphói rejtélye

                                                         Miraxnak szeretettel

Sirályok hangját hallgatom,

Amint testük koppanva földre ér,

Mikor lelküket üvegkaptárba gyűjtik.

                                                            *

A nap már elég magasan járt, hosszú, meleg ujjai átnyúltak a fehér függönyökön, és a fehér takaró szélét cirógatták.

Stellának kipattantak a szemei, és tekintete valakinek a bársonyos fekete  szemével találkozott. Gyorsan lehunyta megint a szemét, és magában könyörgött, hogy  tovább tartson ez a pillanat.

–Jó reggelt, kedvesem – hallott egy jól ismert bársonyos hangot és érezte, hogy puha ujjak végigsimítják az arcát. A férfi már rég felébredt, alig aludt tulajdonképp, csak nem akarta felébreszteni a nőt, így mozdulni is alig mert. Stella elmosolyodott és kinyitotta a szemét. Olyan boldognak és könnyűnek érezte magát mint még soha

–Severus – simult belé a karjaiba.

Piton is hasonlóképpen érzett, de nem akart és nem tudott az érzelmeiről beszélni. Stellát karjaiban tartva olyan béke és ujjongó öröm töltötte el mint talán még soha.

–Ó, már elég későre jár – nézett körül a boszorkány.

–Nem kéne felkeljünk – kérdezte Piton, mert attól tartott, ha még egy darabig időznek, akkor valószínűleg az egész napot az ágyban fogják tölteni és nem alvással. Pillanatnyi józansága tiltakozott ez ellen, hiszen nem egészen vakációzni érkezett ide.

–De, menjünk fürödni! – mondta a lány és egy macska fürgeségével felszökött, magára kapta a ruháit és választ sem várva a kert felé indult. A varázsló, aki mosolyogva követte, alig győzte a lépést tartani vele, mert a járást sem ismerte itt jól.

Stella a kertbe érve fesztelenül ledobálta öltözékét és a tenger felé rohant. Mozdulatában a régi olümposzi istenek természetessége rejlett, akik hajdan e boldog szigeteken jártak – keltek, halandókkal szeretkeztek és élvezték az életet. Gyöngyöző kacagással merítkezett meg a habokban, majd látva a férfi kissé megrökönyödött arckifejezését, nevetve kiáltotta felé:

–Egyet se tarts, ha egy mugli véletlenül erre tévedne, semmit sem látna csak egy romos házat és egy gazzal benőtt kertet.

A kert, Piton ezt csak most vette észre, a tegnap óta, nagy változáson ment át. Fantasztikus virágzásnak indult, egyszerre nyíltak a tavaszi virágok a nyári rózsákkal, csodálatos szín és illatpompát teremtve.

–Ez csak valami bűbáj lehet – gondolta a varázsló.

–A nagyanyám bűbájai – nevetett a boszorkány, látva csodálkozását.–A kert érzékeli az itt élők hangulatát. De ilyen szépnek még nem emlékszem, hogy láttam…–tette hozzá kissé később.

A fákon fehér galambok búgtak, rengeteg fehér galamb mindenfelé, és ahogy Piton megindult a kerten keresztül, a levelek alól riadt kis gyíkok surrantak tovább. A galambok – a szerelem istennőjének a madarai –teljesen szelídek voltak, annyira, hogy a Stella vállára telepedtek, az egyik különlegesen szép pávafarkú pedig a fejére szállt.

Piton néhány pillanatig hitetlenkedve nézte a képet, olyan volt mint híres mugli festők képein maga Aphrodité istennő, amint Ciprus szigetén életre kell a tenger habjai közül.

Pedig az, akinek árnya erre a kertre vetült, nem a szép és szeszélyes görög istennő volt, hanem a rejtélyesebb és épp ezért veszedelmesebb Athana, a kígyós istennő, akit szintén galambok, szelek és labirintusok úrnőjeként emlegettek hívei, a krétaiak.

De a férfi most nem gondolt erre. A kert ebben a pillanatban olyan valószínűtlenül téren és időn kívülinek tűnt. Pedig a veszély ott leselkedett tőlük nem is olyan távol, készen arra, hogy lecsapjon az alkalmas pillanatban. De ők boldogok voltak és megfeledkeztek róla. Piton is levette talárját és követte kedvesét a tengerbe.

Kékeszöld, tarajos hullámok között ölelték egymást. A boldogság érzése közel járt, kézzel fogható volt.

–Gyere, – mondta később Stella, mutassam meg a környező szigeteket is, – és felöltötte fehér ruháját, majd talárja zsebéből előhúzta a pálcáját. Addigra már a varázsló is megszokott fekete talárjában volt.

Stella elhúzta a varázspálcát a tenger vizébe vesző horizont előtt, és a távolban aprónak látszó szigetek tűntek föl.

–Dodona, Mükéné és Delphói. De így nem látszanak túl jól.

–Valóban nem, de az sem jó ötlet, hogy hoppanáljunk, mert megérkezhet Dumbledore és nem talál minket.

–Na igen, és különben is mit látnál? Romokat és rengeteg mugli turistát.– összevonta a szemöldökét. –De én mást szeretnék megmutani neked.

És egy széles határozott pálcamozdulatot tett míg egy varázsigét mormolt. Az egyik szigetecske közeledni kezdett szürkés gomolygásban, miközben egyre nagyobbodott, amíg el nem érte a tengerpartot, ahol ők álltak.

–Az Akasha–krónika –mormolta a férfi és csodálkozva a boszorkányra pillantott.  Majd ő is elővette varázspálcáját. Stella intett és átléptek a szigetre.

–Jó, de hol vagyunk? –És mikor?

Stella pálcájával kissé szétzilálta maga előtt a levegőt, ekkor egy tekercs bontakozott ki, rajta cifra régi görög írás: Python és mellette a hatalmas sárkánykígyó.

–Ez az? –kérdezte a férfi és döbbenten Stellára nézett, miközben elindultak a verőfényes napfényben fürdő utcákon.

–Igen, Delphóiban vagyunk az Apolló előtti időkben, mint tudod. De ez már akkor jóshely volt, és amíg az isten meg nem ölte a kígyót, addig a sziget ezt a nevet viselte.

Fehér és piros oszlopos házak mellett haladtak el, egy csoport vakító fehér bőrű, nagy fekete szemű, fekete hajú nő jött szembe velük, vékony leplekbe öltözve, többnyire fedetlen keblekkel. Az egyik egy korsót tartott a vállán. Nyilvánvaló volt, hogy nem látják őket. Egy szép ház mellett álltak meg, kis gyermekek játszódtak önfeledten az udvaron. Csak amikor jobban megfigyelték vették észre, hogy a legkisebb kis fehér kígyókat  tett – vett egy kosárkába.

Stella felnevetett: –Ez volt a szokás, szinte minden házban tartottak kígyókat. Nem féltek tőlük.

Piton csak szótlanul nézte, mindez nem volt ismeretlen számára, de így élőben látni egészen más hatást keltett. Majd a boszorkányra nézett,a ki olyan biztonsággal mozgott, hogy látszott nem először fordul meg itt.

Egy közeli ház emeleti tornácán hölgyek pihentek, Piton egy pillanatra azt hitte, káprázik a szeme, a nyakukban ugyanis hatalmas élő boák tekeredtek lustán. Így hűsöltek a rekkenő hőségben.

Váratlanul egy félreeső utcából gyaloghintó fordult be a főútra, hatalmas porfelhőt kavarva. Izmos férfiak emelték a magasba a hintót, rajta gőgös pillantású szépség. Ahogy elhaladtak mellettük, olyan közel, hogy Piton ösztönösen arrább húzta a karjától a boszorkányt, jól kivehető volt a drága, finom kelméből készült ruhája. Ő is félmeztelen volt, szeme és ajkai erősen kifestve, karján aranykarikák, és gondosan elrendezett éjfekete fürtjeibe igazgyöngysorok fonódtak. Valami különös mosuszszerű illatfelhőt hagyott maga után.

Stella csodálkozva bámulta: Valami gazdag úrinő lehet – mondta maga elé.

–Igen, vagy kurtizán – mormolta Piton.

–Lehet, hát akkor menjünk tovább.

Stella egy gyors jelet írt a levegőbe, egy szemvillanásnyi időre tejszerű köd takart el mindent előlük. Megvárták, amíg eloszlik és lassan tovább indultak a tűző napsütésben a városka széle felé. Látszólag nem sok minden változott az előző idősíkhoz képest.

–Ha emlékeztem nem csal –mondta végül a varázsló – Apolló megölte Pythont és elfoglalta a szigetet.

–Igen, és a delfinről, amelynek hátán érkezett, nyerte a sziget a mostani nevét. De a jósnők megőrízték a Python nevét, a kígyónyelvet, melynek köszönhetően tudnak jósolni. Nézd csak – fogta meg a férfi karját –ott jönnek, a Pythiák.

–Igen, persze ők azok a fiatal lányok, akik szüzességüket Apollónak ajánlották, ő cserébe megengedte, hogy templomában szolgáljanak és az ő nevében hirdessék a jóslatokat. Egyidejűleg legfeljebb hárman lehettek.

Három fiatal, fehér lepelbe öltözött nő ereszkedett lefele a köves úton.

–Jósolni mennek, lássuk.

Piton arcán megrezdült egy izom, nem tehetett róla, mindig a bolond Trelawney jutott eszébe, pedig ez igazán nem hasonlított arra.

Ezt kéne lássa – mosolyodott el csúfondárosan, a Pythiákat.

Piton lehajolt és hosszú vékony ujjaival lesöpörte a homokot Python sírjáról, az Omphalos kőről és ekkor előtűntek a GA és a rejtélyes E betű. Gea,  a földanya a legenda szerint, Python anyja volt.

–A Phyton kígyó elpusztult, de a szelleme ma is elvenen él…–mondta halkan maga elé, majd felegyenesedett és Stellára nézett. A tekintetük találkozott, de egyikük sem szólalt meg.

–Gyökerek.– gondolta. –De ennyire messzire nyúlnak… Közös gyökerek.

A föld alól füst gomolygott. Ismerd meg önmagad! – hirdette a felirat.

Bár mindketten jól ismerték a híres delphói jósda jelmondatát, mégis mellbevágó volt most így egyszerre szemtől-szembe látni és szembesülni  a több ezer éves elévülhetetlen bölcsességgel.

Ám ekkor az egyik Pythia kiválott a három közül, megmosta az arcát a patak vizében, majd babérleveleket égetett el, miközben imákat mormolt.

Aztán Apolló papja kíséretében, aki sovány, borotvált arcú férfi volt, eltűntek a föld alatt, hogy az első Pythia helyet foglaljon a háromlábú széken.

Váratlanul csend támadt, olyan nagy, hogy még a levelek susogása is jól kivehető volt.

–Most fog elhangzani az első jóslat –suttogta önkéntelenül a boszorkány.

És kisvártatva valóban felhangzott a jósnő sejtelmes hangja, valahonnan a föld alól.

–A két kígyó egyesült ereje legyőzheti a sötétséget, ha …–

De a további üzenet érthetetlen hangzavarrá torzult, és hátborzongató nevetésbe torkollott.

Piton megfogta a Stella kezét, aki láthatóan elsápadt, még ő is érezte, hogy összeszorul a torka, olyan baljóslatú volt az egész jelenet.

–Menjünk most már, ideje lesz.

Stella bólintott, előhúzták pálcáikat és alighogy kimondták a varázsigét a füstölgő sziklabarlangos táj megingott előttük, elhomályosult, szürke gomolygássá változott és mire eloszlott a szürkeség, ők már újból a tengerparton álltak.

                                                       *