11. Idő, állj meg!

—–––––––––––––––––––––––––– Íme a korhatárvonal!!!

A sziget félreeső zugában közel a tengerparthoz hoppanáltak. A túlsó felén a szigetnek, alig kivehetően, bújtak meg a mugli házak.

Egy repkénnyel sűrűn benőtt ócska kerítés előtt álltak meg, benn egy romos épület körvonalai sejlettek. Virágzó olajfaligetek bódító illata terjengett. Stella megállt a kerítés egy pontja előtt, bejárat sehol nem látszott és elmormolt egy varázsigét. Ekkor az indák szétváltak és egy szép, kovácsoltvas kapu vált láthatóvá.

A dór oszlopfős, tornácos fehér villához homokos ösvény vezetett a fákkal, bokrokkal körülvett kerten keresztül. Egyszerű, letisztult formák uralkodtak mindenütt. 

Tágas, világos nappaliba léptek, a falat mélyvörös, mintás keleti szőnyeg díszítette, az elhúzott fehér függöny az erkélyre nyílott, ahonnan egyenesen a tengerre lehett látni.

–A vendégszobák az emeleten vannak, – szólt a boszorkány, – ott leteheted a csomagot.

Piton végigjártatta tekintetét a szobában, mindenütt nyugalom honolt, de ő mégis vészjóslónak érezte ezt a békét, mint a vihar előtti szélcsendet, mintha valami készülődne, lassan, de kérlelhetetlenül.

A lány egy ezüstálban, míves ötvöskéz munkája, mindenféle friss gyümölcsöt helyezett az asztalra. A férfi elvett egy gyümölcsöt, de annyira lefoglalták gondolatai, hogy azt sem tudta, mit ízlelgett.

–Igazán szép helyen laksz. – jegyezte meg csendesen.

–Még a szüleim rendezték be, én alig változtattam rajta. Bár ők nem sokáig élvezhették.–felelte halkan Stella.

Kínos csönd ereszkedett közéjük. Túl sok volt a kerülni való beszédtéma, a múlt és a jelen sötét árnyai teljes súlyukkal  nehezedtek  rájuk.

–Szóval – törte meg végre a csendet Piton, – miközben a redők elmélyültek a homlokán  –, ha jól értelmeztem, amit a nagyanyád mondott, utoljára másfél százada rendeztek ilyen szertartást. És már senki nem él azok közül, akik valaha is résztvettek a ceremónián.

–Csak nagyon ritkán és indokolt esetben idézték meg az istennőt.

–Ez nem valami megnyugtató – folytatta bársonyos hangján – nem mintha kétségbe vonnám a tudásodat, vagy a nagyanyádét. De…

–Nagyon jól felkészültünk rá, minden részletet kidolgoztunk…

–Amiről tudomásotok volt – vágott a szavába a varázsló, de a hangjából aggodalom hallatszott ki.

–Ismered annyira a mágiát Stella, s gondolom, vettél már részt hasonló, ha nem is iniciatikus szertartáson, ahogy én is, hogy tudjad, bármi, hangsúlyozom bármi, megtörténhet. A Khylkhór az egyik legveszélyesebb mágikus szertartás.

A boszorkány felpillantott a férfi sápadt arcára és nem válaszolt.

A feltámadó esti szél sós, tengeri levegőt hozott a szobába. Hirtelen alkonyult, de ők észre sem vették a sűrűsödő homályt. A lemenő nap utolsó sugarai bíborszínű csíkokat rajzoltak  Stella zöld talárjára.

–Stella, – szólt aztán halkan a férfi. –Én komolyan gondoltam, amit a Roxfortban mondtam. Még meggondolhatod, írunk Dumbledorenak…

Ez a fajta mágia túl kockázatos, és én nem szeretném ha…

A lány hátat fordított és az ablakhoz lépett, hogy Piton ne láthassa az arcát. A szorongás hideg kígyóként kúszott a keblébe, de nem akarta, hogy a férfi észrevegye, hogy ő is nyugtalan.

A varázsló követte az ablakhoz.

–Értsd meg, – mondta szinte suttogva —aggódom …  és ha valami történne veled…nem tudom hogy…

Stellának könnyek szöktek a szemébe, mióta várta, hogy a férfi kiejtse ezeket a szavakat. De ő nem visszakozhat, vállalta ezt a feladatot, amelyet a sors jelölt ki a számára.

Piton látva, hogy nem válaszol, gyöngéden megfogta a karját és maga felé fordította. Így álltak percekig egymás szemébe mélyedve…

Amikor a férfi magához húzta, Stella érezte, hogy lábaiból kiszáll az erő, és a Piton vállaiba kapaszkodott mint a fuldokló, biztonságot keresve.

A varázsló mind szorosabban ölelte, csókjaik mind szenvedélyesebbé váltak.

Hosszú percekig csókolóztak, a férfi keze becsúszott a zöld talár alatt viselt vékony lepelszerű anyagból készült ruha alá, s a nő selymes bőrét simogatta. A férfi csókokkal borította a testét, majd könnyű pehelyként felkapta, és két lépéssel átszelve a nappalit a hálószobában termett vele.

Ott az ágyra dobta a remegő lányt, egy percig mozdulatlanul gyönyörködött benne, majd ráhajolt. Egyre szenvedélyesebb ölelések és csókok záporoztak, a lány reszketett a vágytól és mindketten kölcsönösen próbálták egymást megszabadítani a ruháktól. De mivel ez túl lassan ment, Piton egy mozdulattal letépte róla a vékony fehér ruhákat, míg a lány reszkető kezekkel nyitotta szét a mellén az ingét, és simult hozzá.  Mind hevesebben és hevesebben ölelték egymást, fokozva a hevességét szinte az elviselhetetlenségig

Majd egyszerre tört fel belőlük a kiáltás, a gyönyör több egymást követő hullámban öntötte el őket.

És megérkeztek. Hazaértek és elvesztek egymásban. Megérintették a végtelent. A tér és idő megszűntek számukra. Semmi sem számított rajtuk kívül. A múlt messzire tűnt minden fájdalmával és magányával, a holnap pedig gondolatfárasztóan távoli volt.

Stella azt hitte eszét veszti a boldogságtól. Percekig nem merte kinyitni a szemét, nehogy ez is csak egy újabb álom legyen és erősen belekapaszkodott a Piton karjába.

–Idő, állj meg, ez az a perc! – gondolta Piton. A perc, amit oly régen várt és már nem is hitte, hogy eljön. Azé a felhőtlen boldogságé, amit eddig soha nem volt alkalma megélni.

’’Ha csak most egyszer is éltem át, akkor is érdemes volt.’’ Kristálytisztán akarta lelkében megőrizni ezeket a pillanatokat.

Azt sem bánta volna, ha a következő pillanatban meg kell halnia. És Stellára pillantott, aki a keblére borulva feküdt, fekete haja szétterült körülötte. Semmi nem volt rajta csak a kígyós karkötő. Valószínűtlenül szép volt. Kinn a tenger hullámai egyenletesen csapkodták a sziklákat, és a csillagok hunyorogni kezdtek.