10. Isten hozott Krétán !

A tenger örvényleni kezdett, majd hirtelen, akár egy kísértethajó, egy vitorlás jelent meg.

Először két szürke ruhás, minisztériumi varázslónak kinéző férfi szállt ki,  majd egy idős molett testalakatú boszorkány, gyanúsan mozgolódó kosárral a karján. Amikor Stella meglátta a magas, vékony testalkatú férfit, a szíve majd kiugrott a helyéből. S bár szilárdan eltökélte, hogy ezúttal normálisan fog viselkedni, csak azon kapta magát, hogy odarohan a férfihoz és a nyakába  veti magát.

Az idős boszorkány néhány lépésnyire tőlük érdeklődve szemlélte az érzelmes jelenetet. Nem nézte volna ki zárkózott útitársából, aki az egész hosszú út alatt csupán néhány szót szólt, a legszükségesebbet, és aztán könyveibe vagy a Reggeli Próféta friss számába temetkezett.

Piton csak arra eszmélt, hogy puha karok fonják át a nyakát és Stella a keblén van. Ekkor ő is, mintegy önkéntelenül erősen magához szorította a karcsú nőalakot. Alig tudott szóhoz jutni.

–Öö, Stella – nézett bele a smaragdszínű ragyogó szempárba, melyből csak úgy sugárzott feléje a melegség.

–Jól utaztál, Severus?

–Igen, nagyon kellemes utunk volt. Hát induljunk talán – szólt aztán, és mindketten leplezni igyekeztek a zavarukat.

–Jó – mondta vidáman Stella, –  csak nem így. A nagyanyám mindenáron meg akar ismerni téged. Ezért először be kell mennünk a városba, a muglik közé és oda nem hoppanálhatunk. Tehát – szólt és elővette a varázspálcáját és egy majdnem szabályos kört írt le kettőjük előtt.

Piton méla undorral meredt a talárja helyén levő világosszínű vászonnadrágra és ingre, majd Stellára nézett, de gyorsan el is kapta a tekintetét. Még soha sem látta a boszorkányt mugli ruhákban. Stellán is hasonló világosszínű ruhák voltak, de a testre szabott nadrág és a könnyű kis blúz sejteni engedték testének minden domborulatát.

Stella a zsebébe nyúlt: –Severus – és kivett  két teljesen egyforma napszemüveget, és az egyiket neki nyújtotta.

Szinte észrevétlenül jutottak át a rejtett öbölből, ahova a varázslók vitorlása érkezett, a zajos, zsúfolt mugli kikötőbe, ahol színes tábla hirdette: Isten hozott Krétán!

Piton most az egyszer találva érezte magát egy sablonos mugli felirat által. Igen. –morfondírozott magában.  – Hozott isten ! De melyik isten? Valószínűleg a kígyós istennő hívásának engedelmeskedtem…

Ahogy megindultak a szűk utcákon a mediterrán városokra jellemző zsivajgás, tarka hullámzó tömeg fogadta őket. Mindenütt hangoskodó, napbarnított emberek, olyan kevés öltözékben, hogy épp közszemérem- sértésért ne kelljen bezárni őket. Piton magában szitkozódott, ki nem állhatta a tömeget, főleg az ilyen korlátolt, zajos muglitársaságot.

Elkapta néhány, nagy fekete szemű, mély dekoltázst viselő mugli nő kihívó, kacér pillantását, amit a külföldi turistának kinéző sápadt arcú férfira vetettek.

–Ostoba, szemérmetlen perszónák ! – gondolta dühösen a varázsló.

–Nagyanyám már vagy fél évszázada él itt, egy régi házban – mesélte később Stella, amikor már átjutottak egy igen zsúfolt utcán. Így nem bírta megállni, hogy ne segítsen a mugliknak ezzel, azzal, füvekkel, jótanácsokkal. Ennek aztán meg is lett az eredménye, a hatóságok és a helyi egyház is rossz szemmel kezdték méregetni. Képzeld, azt hírelték a róla, hogy boszorkány!

–Ki gondolta volna? – vetette közbe gunyorosan a varázsló.

–Így aztán bezárkózott és az utóbbi 20 évben már alig fogadott valakit, úgyhogy azok közül a muglik közül, akik ismerték, már alig él valaki. Csak a közelebbi szigetekről látogatja meg néha egy–egy idős boszorkány.

A tömeg ritkulni kezdett, hosszú, szűk, poros utcákon mentek tovább, itt már alig volt járókelő. Keskeny, meredek lépcsősort másztak meg, ez egy kihalt utcába vezetett, a kopott, régi házak ablakaiban, erkélyein mindenütt rengeteg virág. Végül egy ilyen régi, emeletes ház előtt álltak meg. Stella a régi tölgyfaajtó kígyófejes kopogtatójával koppantott kettőt, s amíg várakoztak, két kopott, szűk farmernadrágot viselő viháncoló csitri viharzott el mellettük. A kapu csakhamar feltárult és egy lépcsősorra engedett bejárást. Fennt már várta őket a boszorkány.

–Tessék csak, tessék. – invitálta őket.  –Ne haragudjon, hogy idefárasztottam.

–Severus Piton professzor vagyok –mutatkozott be a varázsló.

–Örvendek, Medea Spiridon. Tessék csak…

–Hogyne, teljesen érthető – válaszolta a bájitaltan tanár. És egy szempillantás alatt felmérték egymást, az idős boszorkány a fiatal, sötéthajú varázslót az pedig az idős asszony lélekbelátó szemeit. A szikár, egyenes tartású, sötét ruhákba öltözött idős hölgy leginkább Maya nénikéjére emlékeztette, bár távolról sem hasonlított a kifinomult angol hölgyekre. Határozott, az élet megpróbáltatásaitól megacélozott asszony benyomását tette.

–Gondolom szeretné megismerni azokat az idegeneket, akik bemerészkednek az Istenő szentélyében – jegyezte meg csendesen a férfi.

–Hát ez igaz – felelte éles pillantással Medea Spiridon, –bár nem mondhatnám, hogy én magam is sűrűn fordultam meg ott.

–Nos, mi újság Angliában? –kérdezte aztán, hellyel kínálva a vendéget. Piton egy magas támlájú székre ereszkedett le, miután erről egy vastag farkú, kékesszürke macska ugrott le, aki addig békésen szundikált rajta.

–Rossz a helyzet, igaz? Hallottam róla.

Piton csak bólintott.

–Dumbledore is hamarosan érkezik, a pontos időpontot még velem sem közölte.

–Igen, én sem tudok többet. Gondolom a biztonság kedvéért. Ide csak közvetve jutnak el a hírek. Kevesen vagyunk mi már. Itt már mind elsatnyult, gyenge varázslók élnek – legyintett.

–De maga, fiam – mondta keresetlenül az öregasszony, – elég erősnek látszik, hogy kibírja azokat a veszélyeket, amelyeknek az unokám ki van téve, mint a szentély őrzője, és megvédje őt.

Piton meglepve pillantott fel, Stella zavarában felállt az asztaltól, mintha csak a narancsszörpös kannát keresné.

–De mama, – mondta elfordulva, – Severus azért jött, hogy amint Dumbledore is megérkezik, együtt kísérjenek el a szentélybe.

–Igen, kislányom, ismerem én is a tervet. De engem akarsz te átejteni, az én koromban? Túl öreg vagyok én már ahhoz. Elég, ha csak rátok nézek és tudom, hányadán vagytok egymással.

Az öregasszony nagyon is jól látta Stella örömtől kipirosodó arcát, valahányszor a bagoly Pitontól hozott levelet számára.

A férfi szűkszavú levelei leginkább száraz tények közlésére szorítkoztak, majd pár szóban finoman érdeklődött a lány hogylétéről. A boszorkányt ez is kimondhatatlan örömel töltötte el, mert tudta, hogy részéről ez is egy gesztus. Gondosan őrizgette ezeket a leveleket, legféltettebb kincsei között.

Amióta visszatért Angliából nemigen akaródzott neki Pitonról beszélni, azonkívül amit az idős boszorkány már tudott, hogy ő is eljön a labirintus szentélyébe. Nehezére esett feltárni érzelmeit, amelyek őt is ennyire felkavarták, nem akart kérdésekre válaszolni. S bár sok időt töltött nagyanyjánál, hogy megfelelőképp felkészüljenek a szertartásra, esténként legszívesebben hazatért szülei házába, hogy egyedül legyen gondolataival.

Medea igen jó emberismerő volt, bár Piton tartózkodó magatartása még őt is meglepte. –Nehéz ember –  gondolta, – s még annál is zárkózottabb mint amilyennek elképzeltem, s amilyennek Maya meg Dumbledore leírták nekem.

         Az öregasszony szókimondó megjegyzése után zavart csönd ereszkedett  a szobára. Stella nem merte felemelni a tekintetét, és főleg Pitonra nézni.

–Na jó, – állt fel végül a boszorkány – megyek behozom az ebédet.

Rövid idő alatt a legkülönfélébb ínycsiklandozó görög életkülönlegességek kerültek az asztalra.

–Rendben, akkor beszéljünk a tervről, mert látom itt másról nem lehet beszélni.

Szóval ez egy olyan  tisztség, ami családon belül öröklődik. Sajnos, már 

nagyon kevesen maradtunk. Utoljára, ha emlékezetem nem csal Nauzika nagyanyám idejében idézték meg Athanát. Én is csak ő elbeszéléseiből tudom, hogy mi történt akkor a labirintus szentélyében.

Piton feszült figyelemmel követte a szavait.

Legsötétebb sejtéseit látta igazolódva látni. Szóval a tudás egy része elveszett – forogtak elméjének kerekei – és ráadásul már senki sem él azok közül, akik valaha is részt vettek egy ilyen szertartáson.

Stella szinte hangtalanul tért vissza az ebédlőbe, a varázslót csak a hangja rezzentette fel.

–Ideje lesz indulnunk, Severus!

Odakinn az ég furcsa lilás – kék színt öltött, már késő délutánra járt az idő.

–Aztán vigyázzanak magukra – kiáltott utánuk az idős boszorkány, miközben ők már hoppanáltak és már csak a szél sűvítését hallották.