|
1. fejezet
2005.03.04. 15:30
Író: Darkshadow (serpente@vipmail.hu)
Jogok: Az Enyémek. Nem állok semmiféle összeköttetéssel se az írónővel, se a kiadóval. Anyagi hasznom nem származik belőle, ahogy Neked sem fog, ha ellopod.
Besorolás: A story saját agyszülemény.
---------------------------------------------
- Miéééért?
- Perselus, kérlek, nyugodj le!
- De miért kellet? Miért? Miért pont Őket?
- Perselus… - csitítgatta az őrjöngő sötét ruhás alakot egy magas, ősz hajú varázsló.
- De…
- Csss… - zárta le a vitát, az idősebbik.
***
- A mai óra anyaga… - folytatta szemrebbenés nélkül. Emlékeiben már rég nem voltak megtalálhatóak a szörnyű események. Félelme elmúlt ezen irányban.
Éjszakánként, álmában gyakran gyötörték rémképek, de mire felébredt már nem is emlékezett rájuk. Legtöbbször egy gyönyörű, fekete ruhás hölgy szerepelt benne, kezében egy csecsemővel, amint egy égő házból próbál menekülni, sikertelenül.
A férfi lassan, méltóság teljesen sétált a folyosón és a diákokat szemlélte. Néha ahogy meglátott egy-egy boldogan ugráló, játszó kisembert, elöntötte a melegség és arra gondolt, hogy mennyire szeretne egy boldog családban élni, de amilyen hirtelen jöttek a szép gondolatok, azon nyomban el is illantak. Nem mintha nem maradtak volna szívesen, de a fekete ruhás alak elnyomta magában. Nem akart sebezhetőnek látszódni, ilyen átlagos érzésekkel. Többnek érezte magát annál, hogy szeretet tápláljon valami esetleg valaki valaki iránt.
Nem emlékezett, nem emlékezhetett arra, hogy valójában mennyire érző ember.
Olykor, olykor ordított volna a maró ürességtől, amit belül érzett, mégsem tette.
***
Minden egy átlagosnak ígérkező téli reggelen kezdődött. Egy öt éves forma, fekete hajú kisfiú futkározott egy hóval lepte kertben. Arcán széles mosoly ült. A szomszéd kislánnyal játszott. Hógolyóztak. Amíg az egyikük meggyúrta a kisgömböt, addig a másik eldobta a már készen lévőt majd diadalittasan futott tovább, hogy újra gyúrhassa a gombócot és ő is kapjon egyet a másiktól.
- Perselus! – szólt ki egy fiatalnak tűnő asszony a kúriából – Gyere! Ebédelünk!
A kis fekete hajú srác úgy pattant fel, mintha ágyúból lőtték volna ki, igaz még egyszer hátra nézett a kislányra, intett egyet és rohant, ahogy csak a lába bírta.
Ahogy az ajtóhoz ért, hangos kocsi-csikorgást, majd egy gyenge sikolyt hallott, rögtön hátra kapta a fejét. Az autóból egy aggódó mugli szállt ki és a földön fekvő kislányhoz sietett. Pár perc múlva már tömegek álltak ott. A kisfiú fátyolos szemmel szorongatta anyukája kezét.
- Ugye nincs semmi baja? – ismételgette kétségbeesetten.
Az anya szomorúan megrázta, majd lehajtotta a fejét és behúzta Perselust, aki próbált tiltakozni, de mindhiába.
Ahogy beléptek a fiú hangos sírásba tört ki, felrohant a szobájába, magára csapta az ajtót és bezárkózott. Napokig nem volt hajlandó kijönni, még az anyja kétségbeesett kéréseire sem.
Étlen, szomjan gubbasztott az ágyán, a térdeit átkarolva. Sokszor eszébe jutott édesapja és ott megfogadta magában, hogy megbosszulja a világnak, a sok szenvedését. A lányt, alighogy megismerte, már el is veszítette.
Mikor hajlandó volt kijönni a szobáját, addigra teljesen megváltozott. Mind fizikailag, mind szellemileg. Haja már nem látszott szépnek és ápoltnak, csapzót volt és kócos, míg beszéde nem szelíden és kedvesen hatott, inkább mogorván és gonoszan.
Így teltek-múltak a napok, igaz édesanyját mindennél jobban szerette. Tizenegy évesen felvették a Roxfort Boszorány- és Varázslóképző Szakiskolába. A Mardekárban kapott helyet, amire nagyon büszke volt. Emelt fővel járt és lenézte a többi diákot, amiért többször is megakarták verni, de vékony alkatának köszönhetően könnyen meglógott. Egyedül Lucius Malfoy volt az a fiú, akivel néha napján szóba állt.
Ötödéves korában újabb fordulatot vett az élete. Édesanyja meghalt. Ismeretlenek meggyilkolták, a nyomokat nem tudták visszavezetni.
Akkoriban kezdett kibontakozni az évszázad legnagyobb feketemágusa, Vodlemort Nagyúr. Az összes Mardekáros őt dicsőítette, mindegyikük olyan akart lenni, mint ő.
Nem sokkal azután, mikor Perselus sikeresen letette a vizsgákat olyan emberek társaságába keveredett, akik magukat halálfalóknak hívtak. Nem tétovázott sokat, beállt közéjük.
A kúria rég nem az ő birtokában állt. Eladta, hogy meg tudjon élni. Különleges tehetsége és nyugalma volt a bájitalok készítéséhez, ezért neki nem volt más dolga, csak adott időn belül elkészíteni a főzeteket.
Így teltek a napjai, egy csendes kis házikóban az erdő szélén. Rendesen elszokott a gonoszkodástól, reggelente hallgatta a madarak muzsikáját és elcsodálkozott azon, hogy erre még soha nem is figyelt fel.
Egyik nap, amikor vitte az elkészített bájitalt urának, egy roppant különös beszélgetésre figyelt fel. Mintha az édesanyja nevét hallotta volna.
- … és az milyen volt, amikor az öreg Piton feleségét megöltük? – kérdezte nosztalgiázva az egyik állarcos alak. – Istenem! Hogy ordított, amikor megerőszakoltam…
Perselus itt nyelt egyet. Nem tudta eldönteni, hogy most azonnal megfojtsa-e a férfit, vagy még hallgatózzon tovább. Akaratán kívül tovább fülelt.
- Urunk, mennyire örült, mikor megtudta, hogy sikerült végeznünk a nővel…
Elég volt ennyi Perselusnak. Fejében kóvályogtak a gondolatok.
Ezt megbosszúlom! – sziszegte fogai közül, alig hallhatóan. Hátat fordított és méltóságteljesen elvonult.
Otthon nem bírta lehunyni a szemeit. A karján egyre csak égett a Sötét Jegy, legbelül a lelke marcangolta. Nem sírt. Nem volt rá képes, ennyi év után.
Egyre csak ismételgette: Dumbledore! Segíteni fog, tudom!
Végül a végkimerültségben, hajnal tájt sikerült elaludnia.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT