4.Csak egy álom…

Nagyon késő volt, amire Piton visszaért roxforti szobájába. De cseppet sem érezte magát fáradtnak.

Óvatos mozdulattal egy asztalkára helyezte a kis, női alakot formázó szobrot. Majd leült és sokáig merengve nézte, de gondolatai messze jártak. Egyre másra a mai este eseményeit forgatta magában, s bármennyire nem akarta ezt, el kellett ismernie magának, hogy a lány igen nagy hatással van rá. Hiába gondolta, hogy az elmúlt esztendők keserű emlékei kitörölték az emlékezetéből, még mindig ott volt a lelkében. A zöld szemekből áradó bizalom és melegség előtt védtelennek érezte magát.

És a lány hajának az illata, selymes bőre, forró puha ajkai és az a szenvedély, ahogy visszacsókolta… Piton megrázta a fejét, és csodálkozva állapítota meg, hogy ezúttal sokkal kevésbé ura érzelmeinek mintsem azt gondolta volna. A kagylóhoz lépett és hideg vízzel lemosta az arcát, hogy lehűtse felkorbácsolt indulatait.

-Szedd össze magad, nem veszítheted el a fejed, most szükséged van a józan eszedre. Ura kell légy érzelmeidnek!

A hold még fenn járt, későn pirkadt. Ahogy álmatlanul feküdt az ágyában, a hold sugarai rávetődtek a kígyós istennő szobrára.

Mintha megmozdult volna, lassan leszállt talapzatáról, majd egyre nagyobb és nagyobb lett, mígnem embernagyságúvá vált.

Ekkor megfordult és feléje közeledett. Piton döbbenten ismert Stellára a szobor arcvonásaiban.

-Jöjj, Severus, olyan régóta várlak! –szólította meg és fekete szemei karbunkulusként csillogtak.

És ahogy egyre közelebb jött, Piton dermesztő hideget érzett.

-Ne, ne közelíts! Mit akarsz? –kiáltott rá, de a hideg teljesen átjárta a testét. Kinyújtotta a kezét, és megpróbálta elérni a pálcáját.

De ekkor felébredt, és még kábultan körülnézett a szobájában. Kinnt már megvirradt, nyugtalan álma közben lecsúszott róla a takaró és ő egészen átfázott. Kiverte a hideg verejték: Mi a fene volt ez? –gondolta, a kígyós istennő szobra fele pillantott, az ott állt azon a helyen, ahol az éjjel hagyta.